Álmodtam. Ez nem nagy dolog, hisz mindenki álmodik, de én róla álmodtam. Igen, róla! 

Gyönyörű álom volt, az egyik legszebb életem során, ugyanakkor a legfájdalmasabb ébredés is. Nem akartam felébredni. Nem akartam, hogy vége legyen, hiszen csodálatos volt. Szebb volt mint a valóság. 

Álmomban szerettem és szeretve voltam, amit a legfontosabb dolognak tartok ebben a hervadó világban. A valóságban pedig szeretek, de nem vagyok szeretve. Tudom.

Arrol az férfiról álmodtam, aki pár éve a legfontosabb ember volt az életemben. Belopta magát a szívembe, a szívem legmélyebb zugába és bezárkózott (vagy bezártam?). Mindig itt van, mindenben benne van. Benne van a hétköznapokban, az ünnepekben, mindenben.. még jónéhány év után is. Álmomban megcsókolt újra, én pedig éreztem ezt a csókot testemmel, lelkemmel. Csodaszép volt. Leírhatatlan érzés újra csókolni életed szerelmét 7 év vágyakozás után. Istenem.. Mint eltévedt vándor a tűző napon, mikor hosszú idő inni kap. Kortyolni akartam a szerelmét, örökké. Éreztem, hogy ő is szeret, ahogy régen is éreztem. Éreztem, hogy akar engem ugyanúgy mint régen. Megfogta a kezem és menekültünk. Szaladtunk oda, ahol senki se lát, ugyanúgy mint régen. Aztán felébredtem, az érzés pedig maradt, mintha tényleg megtörtént volna. Az első gondolatom az volt, vajon ő is érzi ezt? Aztán pedig csendesen suttogtam: Istenem ne adj nekem többé ilyen álmot. Nem szabad. Gyerekem van mással és szeretem őket, neki is családja van és valószínűleg ő is ugyanúgy szereti őket. Bűnös álom, ami olyan volt mint a valóság. Még mindig érzem.. szívemmel, lelkemmel.

Megosztás a facebookon